Szeptember 9.(szerda)
Még hogy szép, nyugodt alvás! Ha! Mit is képzeltem?! Reggel
Cathy rázására és nyugtatgató hangjára ébredtem.
-Letti! Letti! Nincs semmi baj! Kelj fel!
Felpattantak a szemeim és felültem. Az első, ami beúszott a
látómezőmbe Cathy sápadt és eléggé ijedt arca volt.
-M..Mi történt?- kérdeztem rekedten.
-Arra ébredtem, hogy sikítasz, ezért gyorsan felrohantam. De
még percekig nem tudtalak felkelteni. Csak dobáltad magad és sikítottál. Jól
érzed magad?
-Hát, a fejem fáj egy kicsit, de semmi komoly!- próbáltam
megnyugtatni, pedig az igazság, hogy a fejem úgy hasogatott, mintha vihar dúlna
benne.
-Rendben! Akkor mennyünk le a konyhába és keresek valami
gyógyszert.
Beleegyezésem jeléül bólintottam, így lassan leballagtunk.
Cathy fejfájás csillapítót keresett, én meg nekiültem a müzlimnek.
-Tessék!- adott a kezembe egy pirulát és egy pohár tejet.
-Köszönöm.
Nyugis reggeli után már eléggé sietnem kellett, hogy ne
késsek el. Így a lila pólómat se’perc alatt kaptam fel a farmerommal együtt és
a táskámmal a vállamon rohantam be a konyhába egy almáért. Edzőcipőt húztam és
Cathytől elköszönve léptem ki a beborult ég alá. Eső nem esett, de így is folyt
rólam a víz, mire beértem a suliba. A teremben azonnal a padomhoz mentem.
Utánam fél perccel a tanárnő is belépett.
-Na lássuk, megtanultátok-e az anyagot!- mondta, mire
mindenki félve csúszott lejjebb a padjában.
-Na akkor egy szép feleletet hallgassunk meg Sophietól! Öné
a pálya, Mondeen kisasszony!- intett a tábla felé a tanárnő, miközben ő meg
hátrament.
-Sz’al...- kezdett bele Sophie.- Az előző órán a ....
hmm...hmm.hmm
-A logaritmikus egyenletekről tanultunk!- segített be a
tanárnő, a harmadik ’hmm-getés’ után, elég mérgesen.
-Áh! Hát persze!- csapott Sophie a homlokára, miközben
töretlenül hintázott a sarkán előre-hátra.
-Sz’al...am..a logaritmikus egyenletekről azt kell tudni,
hogy... - a befejezetlen mondat kihozta a tanárnőt a béketűrésből, így
előrecsörtetett és vészesen közel állt meg Sophiehoz, aki két lépést hátrált
is.
-Mit jelentsen ez Mondeen?- kérdezte a paprikás hangulatú
pedagógus a lehajtott fejű diákjától.
-Ez egyes!- dohogott tovább és a helyére küldte a levert
Sophiet. - A következő: Jorn! A táblához!
A vörös hajú fiú kikecmergett a padjából és zavartan
belekezdett a felelésbe. Négyest kapott. A szünet elég rossz hangulatban telt.
Például én csak a füzetembe rajzolgattam és megettem a magammal hozott almát. A
második matekon végig diktált a tanárnő, majd pont csengetéskor viharzott ki a
teremből. A következő angol óra sokkal jobb volt, mert a hiányzókra való
tekintettel újra filmet néztünk. Nem akartam bemenni az öltözőbe Dorothyhoz és
Sophiehoz, ezért az ajtó előtt vártam a tesi tanárnőt, aki nemsokára be is
futott. Még mindig felmentett voltam, így csak két diákot kínozhatott a
súlyzóival. Szegény Sophie pedig a második egyesét is megkapta a mai nap
folyamán, mert a tanárnő az órai munkáját minősíthetetlennek találta. A
következő törin belekezdtünk az anyagba, de szerencsére még a gyilkos tempót
mellőzve. A szünet után az ofő vidáman csörtetett be, de azonnal
leamortizálódott, mikor kiderült, hogy rajtam kívül senki nem hozott semmit a
teremdekorációhoz. Plusz nem is tűntek túl segítőkésznek a többiek, így az ofő
inkább pár dolgot mondott, amit fontosnak vélt és a jövő hétre halasztotta a
díszítést. Kicsengő előtt engedett el minket, így mehettem haza. A pólómon
virító szitakötőn kívül semmi társaságom nem volt, így jobb híjján az égen
lustán sodródó felhőket bámultam, amik még mindig az eső ígéretét hordozták.
Hazaérve palacsintát sütöttem, majd a szobámban hozzáláttam az elpusztításához.
Még van pár darab, de inkább leültem írni. Na és most unatkozok.
Juhíí!!! Mire nem jó
egy tóparti ház, az unalom, a kutyák és a macskák ősi ellenségeskedése és egy
csúszós cipő?! Na jó! 11 óra és én majd’ kicsattanok az energiától! De kezdjük
az elején!
Nagy unalmam közepette odaültem az egyik ablakhoz, hogy az
azon való kibámulással üssem el az időt. (Mert még korán volt a tanuláshoz.)
Mikor már épp fel akartam hagyni ezzel a nagyon értelmes időtöltéssel,
megláttam egy sétáló alakot. Fekete rövid haja az arcába lógott és valamit
tartott az ölében. A nyitott ablakomon keresztül ekkor egy mély, öblös ugatás
ütötte meg a fülem. Pár másodperc alatt tűnt fel a hang forrása, egy hatalmas
golden retriever a színen. Ekkor több dolog történt egyszerre. Az alak öléből
egy macska ugrott le és iramodott el a tó irányába. A kutya utána vetette
magát, és a macska gazdája meg pár másodperc reakcióidővel a kutya után. És
mikor a gazdi felvetette a fejét egy pillanatra, Sophiera ismertem benne. Nem
tudom miért, milyen felindulásból, de lerohantam a lépcsőn és ki az ajtón, majd
a tó irányából érkező hangokat követve a következő jelenet tárult a szemem elé:
A macska elszáguld a tó meredek széle mentén, a kutya pár méter hátránnyal
utána, majd kétszer annyi lemaradással Sophie. A tónak az a partja több méter
magas fal. Sophie futás közben elcsúszott, elvesztette az egyensúlyát, majd
sikítva a vízbe zuhant. Gyorsan odasiettem és lenéztem. A víz elnyelte a lányt,
de pár másodperc múlva újra a felszínre bukkant, de csak nagy nehezen és már
újra merült is le. Ajaj! Nagyon úgy láttam, hogy nem tud úszni, így egy morgás
kíséretében pár méterrel odébb beugrottam hozzá. Mivel a fal magas, ezért magam
felhúzni nem tudtam volna, csak valami kötéllel, és így mérlegelve a
lehetőségeket, inkább az ugrás mellett döntöttem. Pár rugással a felszínre
löktem magam, majd még párral oda, ahol Sophie tűnt el a víz alatt. Itt
lemerültem, majd a szememet kinyitva kezdtem kutakodni. Egy karba ütköztem,
úgyhogy ezt ragadtam meg és próbáltam felfele vonszolni. Mikor levegőhöz
jutottam, az eszméletlen osztálytársamat is felrángattam magam mellé. Nem
ébredt fel. A karja alatt benyúlva fogtam meg és így kezdtem úszni a szemben
lévő part felé, ahol a mólók voltak. Az elején még egész jól haladtam, a
közepénél már éreztem a fáradtságot a testemben, a végén meg alig vonszoltam
magam. Nagy nehezen elértem a mólókat. Felmentem a lépcsőkön félig vonszolva,
félig emelve a terhemet. A tetején lefektettem Sophiet és jobb híján elkezdtem
csapkodni a hátát, hogy kiöklendezze a vizet, és pofozgattam az arcát, hogy
felébredjen. Olyan két perc után végre kinyitotta a szemét és felköhögte a
tüdejében maradt vizet. Majd mikor rám nézett, tudtam, mikor ismert meg.
-Oké! Nyugi! Szóval megmaradsz?- kérdeztem, hogy megtörjem a
ránk ereszkedő csöndet.
-Ah! Ja. Ö..te?- habogta összezavarodva.
-Ja, én. Figy’ meg fogunk fázni, úgyhogy, ha jól vagy, akkor
be kéne mennünk a házba.
-Milyen házba?
-A..- ám a válaszra nem volt lehetőségem, mert egy éles hang
félbeszakított.
-So! So!- kiabálta egy ismerős hang.
-Ez Dorothy!- csillant fel Sophie szeme, de ha nem mondja,
akkor is azonnal megismerem. És az említett meg is talált minket.
-So! Végre! Te..? Mi...?- hát ja! Először a csuromvizes
barátnőjére, majd rám esett a pillantása, és tökéletes értetlenség ült ki az
arcára. - Mi a fene folyik itt?
-Hát.. –kezdett bele Sophie – izé... rossz kedvem volt, így sétálni
indultam Escalussal, de jött egy kutya és Escalus leugrott az ölemből és
eliramodott, a kutya utána, én meg a kutya után futottam. De valahol
megcsúsztam és beestem a tóba... – itt zavartan rám nézett.
-Szólalj már meg!- rivallt rám a paprikás hangulatú Dorothy
pár másodperc után.
-Ha ilyen szépen kéred... – mondtam unottan. –Láttam, hogy
beesik, így beugrottam érte-foglaltam össze a történteket röviden.
-Hogy hogy láttad?
-Tudod! Ezzel a két golyóval, itt a képemen- mutattam a
szememre. – Úgy hívják: szem.
-Argg...Azt kérdeztem, hol láttad?
- Hát ott!- böktem a tó szemközti oldalára.
-Ahh..!- dühöngött Dorothy már vörös fejjel. – De te hol
voltál?
-A szobámban- vontam vállat.
-És a kristálygömbödben láttad, gondolom!
-Nem, az ablakomon- válaszoltam unottan.
-De... – hát, ezt a kérdését azonban már nem tudta
befejezni, mert egy dörrenés és villámlás kíséretében a nyakunkba szakadt az
ég.
-Remek... – morogtam, majd feltápászkodtam és mellettem
Sophie is ezt tette.
-Na jó!- fordultam Dorothyhoz. – Mivel nincs egy normális
mondatod hozzám, ezért elegem van a veled való diskurálásból. Ám veled
ellentétben, engem érdekel, hogy a barátnőd és én már száz’, hogy megfázunk,
úgyhogy, ha nincs ellenedre, valami melegebb helyet keresnék. És ha- itt
Sophiehoz fordultam- te is szeretnél fedezékbe menni, akkor gyere velem!
Dorothy zavartan nézett rám, majd a reszkető barátnőjére.
-Rendben!- szólalt meg Sophie. – Do! Gyere te is, kérlek!
Dorothy szemlátomást belátta, hogy valamit mindenképp lépni
kell, ezért nehezen, de bólintott.
-Erre!- mutattam az irányt a házunkhoz.
-Te itt laksz?- kérdezte Sophie, mikor a hídon haladtunk át.
-Igen –válaszoltam hátra se fordulva. Kinyitottam az ajtót
és előreengedtem a hidegtől és a dühtől remegő osztálytársamat is. Sophiehoz
fordultam.
-Kéne nekünk száraz ruha, úgyhogy szerintem keressünk
valamit a szobámban- indultam a lépcső felé. Hallottam, hogy jön utánam és egy
kis hezitálás után Dorothy is követett minket. Beléptem a szobámba és
megcéloztam az egyik szekrényem. A két barátnő az ajtóban állt.
-Wáó!
-Hm?- fordultam hátra.
-Eszméletlen a szobád!- áradozott Sophie. Ámulattól tágra
nyílt szemmel és tátott szájjal nézelődött. Mikor visszafordultam a
szekrényemhez, egy sikkantást hallottam. Odakaptam a hang irányába a fejem.
Dorothy állt az ajtóval szemben lévő falnál és valamire bámult.
-Ez...Ezt te csináltad?- mutatott dadogva a festményeimre.
Hát ja! Legelöl a róla és Sophieról készült képem volt, mikor a teremben
vannak.
-Am..Ja.. – vontam vállat és újra a ruhakeresésnek
szenteltem a figyelmem.
-Megnézhetjük a többit?- kérdezték.
-Ha akarjátok...
Nagy nehezen találtam egy kék fehér csíkos pólót Sophienak
és egy pirosat magamnak. Plusz egy-egy melegítőnadrágot. Odaadtam Sophienak azt,
amit neki szántam és én is felvettem az enyémet.
-Köszönöm. Hogy áll?- fordult körbe.
-Jól!- vágtuk rá egyszerre Dorothyval.
-Te..hmm Violet!
-Igen?- néztem a lányokra.
-Mikor tanultál meg és kitől így festeni?- bökött Dorothy az
alkotásaimra.
-Hát... igazából magamtól. Sokat gyakorlok.
-Escalus!- kiáltott fel Sophie. Kérdőn ránéztünk. Az
ablakban ülő fekete macska képére bámult.
-Hát, a macskád megmentett egy egértől!- nevettem fel.
-Letti! Megjöttem!- hallatszott fel egy kiáltás.
-Ez Cathy- mondtam a lányoknak.
-Ő ki?- kérdeztek vissza.
-Hát, a gyámanyám/nevelőanyám.
-Hogy hogy?- zavartan néztek egymásra, én meg egy sóhajtás
után válaszoltam nekik.
-Anya és apa meghaltak, és előtte rábíztak.
-Ó! Sajnáljuk és részvétünk!
-Á, semmi gáz! Bemutassalak titeket neki?
-Hmm..Ühm!- egyeztek bele. Így lesiettünk a lépcsőn. A konyhából
szűrődtek ki zajok, így oda léptem be.
-Szia Cathy! Ők itt Sophie és Dorothy- szólítottam meg és
böktem a belépő zavart lányokra.
-Jó napot!- köszöntek.
-Hmm..sziasztok!- Cathy kíváncsian nézett rám, de én csak
intettem, hogy majd elmondom.
-A szobámban leszünk, jó?
-Persze. – bólogatott vadul. Feltereltem az
osztálytársaimat. Sophienak megakadt a szeme a palacsintán, és kérdőn fordult
felém, mire intettem, hogy egye nyugodtan. Dorothy felém fordult.
-De...én ezt nem értem! Láttad, hogy So beleesik a vízbe és
csak úgy utánaugrottál?
-Nem úgy tűnt, mint aki magától is ki tud kecmeregni. –
válaszoltam türelmesen.
-Hát.. izé.. köszönöm. – mondta zavartan, amire felszaladt a
szemöldököm. – Tudod, eléggé... hát Linásnak néztél ki, mikor először láttunk,
és mikor ő be is cserkészett úgy gondoltuk, hogy akkor te is biztos olyan vagy,
mint ők. És tény, hogy ki nem állhatjuk őket! Sz’al az elmúltakban tanúsított
viselkedésemért... szóval ezt.. – láttam, hogy nagyon nehéz befejeznie a
mondatát, így közbevágtam.
-Semmi baj! Felejtsük el!
-Tányleg?- kérdőn nézett rám, mire bólintottam.
-Persze! Szent a béke?- nyújtottam kezet.
-Szent a béke!- csapott bele és kezet ráztunk. Sophie
csendben figyelte a jelenetet, de most felpattant és vele is kezet fogtam.
-Én is nagyon ...köszönöm!- dünnyögte zavartan. – És egyébként...
huh..Lináék...?
-Tudjátok,- álltam meg az egyik festményem előtt, ami egy
viharban sétáló lányt ábrázolt- aki képes este az úgynevezett barátnőjét
egyedül engedni haza valahonnan, ahova ő rángatta el, az nem igazán mondhatja
magát barátnak. És utána képes a nyakára küldeni az inasát, hogy megszerezze a
házit... ez a pofátlanság magasiskolája! Egyébként, Dorothy! Mit csináltál
itt?- váltottam témát és mutattam ki az ablakon.
-Futottam és megláttam Escalust elszáguldani mellettem, és a
szőrében volt egy csat, amit So csak akkor rak bele, ha sétálni viszi. Így
gondoltam, hogy ő is erre lehet valahol. És megijedtem, hogy hol, mert nem
szokta elengedni a macskáját, ha egyszer sétálni akart vele. És So nagyon rossz
passzban volt a suli miatt, így gondoltam, jobb ha mielőbb megtalálom. – mondta
Dorothy egyre zavartabban.
-Köszi!- ugrott Sophie a barátnője nyakába. Majd mikor
földet ért, hozzám fordult.
-Tudod, én általában jó vagyok matekból, de most lusta
voltam tanulni, ezért nem tudtam semmit. Mondjuk tesiből mindig pocsék voltam!-
kuncogott már kicsit vidámabban.
-Uh!- kiáltott fel Dorothy, mire mindketten ránéztünk. – Már
9 óra! So, haza kéne mennünk!
-Óh, tényleg! Bocsi Violet, hogy ennyit zavartunk...
-Dehogy is!- vágtam közbe. –Egyáltalán nem zavartatok!
Igazából nagyon örülök, hogy... hát így alakultak a dolgok.
-Mi is!- bólogattak. – De azért késő van, úgyhogy itt az
ideje, hogy hazamennyünk. Köszönünk mindent!
-És nagyon finom volt a palacsinta- tette hozzá Sophie.
Lementünk a lépcsőn és elköszöntek Cathytől, majd az ajtóban még megálltak egy
percre.
-Köszi a ruhákat, holnap visszaadom!
-Semmiség!
-Szia!
-Sziasztok!
Elállt az eső, így a híd kanyaráig tudtam őket követni a szememmel.
Majd a konyhában elregéltem Cathynek a történteket. Utána jó forró vízzel
lezuhanyoztam és gyorsan nekiálltam tanulni. Hamar kész lettem, mert csak
irodalomból kellett egy kicsit, pár szót franciára és matekot. Ekkor leültem
írni és most nagyon boldog vagyok! Na de azért aludnom kéne, úgyhogy: Jó éjt!
Juhé: :D!!!
