Boldogságos boldogságos szülinapot Wiiw!

A rózsák a tiedek.

Sok szeretettel! Diablo

:D

Szeptember 10. (csütörtök)

Úgy tűnik, a jó napokat is követhetik rémes éjszakák. Erre pedig akkor jöttem rá, mikor reggel zihálva, vörös szemekkel és a tarkómra tapadt hajjal ébredtem. Álmomban a tó partján álltam és láttam valakit beleesni. Utánaugrottam és úsztam, úsztam, de nem találtam. Pont újra le akartam bukni levegővétel után, mikor megláttam valamit felém közeledni. Kíváncsian szemléltem. Már csak fél méter választott el tőle, amikor hirtelen felemelte a fejét és kitátotta a pofáját. Nem tudom, mi volt az, csak a hatalmas fogaira emlékszem. Valamikor ekkor ébredhettem fel. Komolyan olyan érzésem volt, mintha akkor kászálódtam volna ki a tóból. Amikor pedig az ágyból akartam kikecmeregni, az egész testembe fájdalom nyílalt, így visszazuhantam a lepedőre. Magamban nyugtáztam, hogy a tegnapi mentőakciómnak igencsak voltak hátulütői. Például a vállam akart minduntalan összecsuklani, miközben ülőhelyzetbe tornáztam magam és mikor innen akartam felguggolni a combom mondta fel a szolgálatot. Úgyhogy jó időmbe telt, mire felálltam és megkapaszkodtam egy szekrénybe, hogy újra össze ne essek. Elindultam a lépcső felé, de aztán arra jutottam, hogy elég kevés az esély arra, hogy újra fel tudjak jönni rajta reggeli után, hogy átöltözzek, így fogtam a cuccaimat és a táskám, majd lassan kezdtem araszolni a fal mellett. De most jött a rémálom! A lépcsőfokok sose tűntek ilyen távolinak egymástól és a földszint se tűnt még ilyen távolinak tőlem. Mire a végére értem, iszonyatosan remegtem és össze is csuklottam. Hason fekve ziháltam, a ruháim meg össze-vissza hevertek a padlón. Ekkor tűnt fel, hogy semmi más zaj nem hallatszik sehonnan. Vagyis Cathy már elment. Konkrétan a földön csúszva jutottam el a konyháig és csak itt sikerült az asztal és a székek segítségével feltápászkodnom. Az asztalon Cathy cetlije fogadott: "Jó reggelt Letti!"-na ez nem jött be-"Jó tanulást! Majd este jövök." Na ideje akkor reggeliznem! Szerencsére újabb összeesés nélkül jutottam el a kenyérig és mogyorókrémig, majd vissza az asztalhoz. Mikor jóllaktam, nehéz felállás után mentem/kúsztam a nappaliba. Felöltöztem, ami persze felért egy régi pl. indiánok féle kínzással. A mosdóban is végeztem, így a táskámat a vállamra... hát nem épp kaptam, de lassan nyöszörögve vettem és így indultam az ajtó felé, ami mögött, ahogy gondoltam, egy elég siralmas világ várt. Vagyis szerintem csak nekem nem igazán jött be, mivel csak a lámpaoszlopok szolgáltak támaszként. Persze a kerítések se szaladtak el, de miután a karomat majdnem egy német juhász szájában hagytam, arra jutottam, jobb nekem a házőrző kutyák/kerítések nélkül. Így haladtam a suli felé. Pont mikor beértem, csengettek. Pár percet késtem fizikáról, mivel a lépcsőkkel igencsak meggyűlt a bajom. Benyitottam.

-Elnézést kérek tanárnő a késésért!

-Ne forduljon elő többet! Ülj le!- intett egyet. Miközben megpróbáltam gyorsítani a tempómon, ő a naplót írta be. Előszedtem a füzetemet, könyvemet és a tolltartómat.

-Kicsit ismétlünk, így év elején. Úgyhogy had halljam a ...- és itt jó sok mindent akart  hallani. Örülök, mert nem vagyok lemaradva az osztálytól. Körülbelül mindent tudtam. Mikor kicsengettek, kipakoltam az irodalomcuccom és körbenéztem, amit eddig valamiért nem tettem meg. Meglepődtem, mikor rájöttem, hogy a terem zsúfoltabb, mint az elmúlt napokban. Persze az okának felismerése nem váratott magára sokat. Az osztály teljes volt, szóval megjöttek a hiányzók. Lina épp szőke haját dobta át a válla fölött és egy szűk, tüzkizkék blúzban mutogatott valamit Melindának, aki ugyanilyen szabású, csak egy árnyalattal sötétebb blúzban volt. Persze betegségnek nyoma sem volt rajtuk! Az egyetlen, aki az orrát fújta, Elle volt. Ő a padjában ült és meredt maga elé. Lassan becsengettek irodalomra és a tanárnő meg is érkezett. Először az eddigi hiányzóknak hívta fel a figyelmét a pótlások fontosságára, majd haladtunk tovább az anyaggal. Szerencsére nem kellett sokat írni, így a szenvedésem a padban ülésre korlátozódott. A dupla óra közötti szünet gyorsan eltelt, így a tanárnő hamar folytathatta monológját, én meg a bámulást. Az óra viszonylag elviselhető volt, ezért nem tűnt örökkévalóságnak, míg csengettek. Előszedtem a francia cuccom és a biztonság kedvéért átnéztem a szavakat, amiket előző órán írtunk. Ezt jól is tettem, mert a tanárnő, mikor belépett, előrerendelt engem felelni. A szavakat kérdezte csak úgy ellenőrzés képen, hogy megtanultam e és végül egy kis 5-öst kaptam, mert nem nagy felelés volt és ebből 3 egy nagy 5-ös. Ugyanígy az egyessel is. Kisegyest hiányzó felszerelésért vagy háziért lehet kapni, és 3 egy nagy egyes. Csengőkor kiment a tanárnő és mivel tesi jött, így mindenki más is követte a példáját. Én is elég normálisan jutottam el a lépcsőig, de itt időztem... hát jó pár percet. És ekkor eljutott az agyamig egy elég elhanyagolhatatlan probléma. Méghozzá, hogy tegnapig volt csak igazolásom tesiből, így ma tornáznom kéne, ami nem tűnt valami hívogatónak. Morfondírozva értem el az öltözőig és benyitottam. És ezzel elég különös események sorát indítottam el, mivel: mikor beléptem, Lina észrevett és egy sikkantás kíséretében a nyakamba ugrott. Amivel egy furcsa üvöltéssel vegyített nyüszítést ért el nálam. Mikor meghallotta, ijedten ugrott hátra és hadarva magyarázni kezdett.

-Jaj, úúúúgy örülök neked! Egész első óra előtt vártalak, hogy köszönhessek, mert olllyan rég láttalak, erre csengő után estél be! Utána meg állandóan volt valami dolgom, így egész eddig várnom kellett! Nagyon hiányoztál nekünk Árvi!- ezzel újra megölelt, amit nem bírtak már a tagjaim, így összecsuklottam.

-Jaj, te jó ég! Jól vagy?-kérdezte ijedten, a szívére szorított kézzel Lina.

-Nem- válaszoltam nehezen kordában tartva a haragomat. Nem igaz, hogy az előző üvöltésemből nem jött rá, hogy nem kéne ölelgetnie!

-Mégis mi történt Árvi?- na itt szakadt el a cérna.

-Megmondanád ki a franc az az Árvi?- kérdeztem a földön ülve, felnézve rá.

-Hát te! Tudod a neved: Ark-ból Ar és Violet-ből vi, így lett Árvi.

-Nem, nem tudom! Mégis miért hívsz így?

-Mert minden barátnőmnek kitalálok egy nevet! Engem mindenki Linának vagy Angyalkának (Angel,ina) hív, Melindát Lindának vagy Melinek, Melanit meg a vezetéknevéből, Rance-ből Ráninak. Ellet Ellinek és téged meg Árvinak. Hát nem király?- fejezte be félig értetlenkedve, félig meg vidámságot tettetve az 'angyalka'.

-Nem, nem az- válaszoltam fáradtan, mire ő felkapta a vizet.

-Megmondanád, mi bajod? Én kedves vagyok és örülnöd kéne, hogy bevettünk magunk közé, és hogy hiányoztál nekünk!

-Tényleg?- kérdeztem vissza unottan.

-Igen! Mégis mit képzelsz? Menő vagyok és közkedvelt, de leereszkedtem hozzád és befogadtalak! Még vásárolni is hívtalak, meg egy buliba is, amit te megjegyezném, hogy meg se köszöntél! És foglalkozok veled és... Ó a francba, szólalj már meg!- kiáltotta teljesen kikelve magából.

-Köszönöm- mondtam unottan.

-Hogy mi?- kérdezte összezavarodva.

-Ha ettől jobban érzed magad, akkor megköszönöm, de amúgy semmi köszönetem nincs benne- közöltem egyszerűen.

-Hogy képzeled?! Te hálátlan kis...

-Hálátlan kis mi? Megmondanád miért is kéne hálás lennem? Az előbb a meghívást megköszöntem és tessék, most a szavazásról az infót is megköszönöm. Köszönöm még Algelina, hogy bemutatkoztál és a barátnőidet és barátaidat is megismerhettem. És belőletek nem is kérek többet! A buliról meg csak annyit, hogy az egyetlen élvezetes perce, nem, inkább fél perce az volt, amikor beleborítottalak a vízbe. És ennyi!- mondtam, miközben feltápászkodtam nagy nehezen a földről.

-Te kis rohadék! Ezért megfizetsz!- visította és hirtelen az arcom felé csapott. A körmei végigszántották az arcomat és az öltözőben beállt csendben szinte hallani lehetett a vércseppek koppanását a régen fehér, de már szürke padlón. Vér. Furcsa, most nem kezdtem el se szédülni, se hányni. Inkább Linára néztem. Meglepődtem. Ki hitte volna, hogy tényleg nekem esik?! Bár úgy láttam, ő is meglepődött saját magán. A padlón lévő pár vércseppet bámulta, majd lassan a szemembe nézett. Az ő kék szempárjában láttam, hogy az enyémek villámokat szórnak. De csak ez árulta el a bennem dúló dühöt. Megköszörültem a torkom, mire összerezzent és megszólaltam.

-Tudod, igazából én is rég behúztam volna neked, csak az a gond, hogy minden tagom fáj. Amúgy biztos lehetsz benne, hogy nem fogtam volna vissza magam, mivel egy kis nevelés nem ártana neked. De mivel így alakult, egyezzünk meg abban, hogy békén hagyjuk a másikat. Te kiadhattad a dühöd, én meg ha nagyon akarom, kordában tudom tartani, szóval további minden jót!- ezzel megfordultam, otthagyva az elképedt Linát, de mielőtt kinyitottam volna az ajtót, megtette ezt valaki más.

-Itt a ruhád! Köszönöm szépen Violet!- nyújtotta felém Sophie a pólót és nadrágot, de félúton észrevette az arcomat és megállt a keze, miközben egy elfuló-meglepett hangot adott ki, ami leginkább egy 'Huh?'-ra hasonlított. De mielőtt rákérdezhetett volna, a tanárnő lépett be.

-Lányok már becsengettek! Megmondtam, hogy ilyenkorra már mindenki legyen tornaruhában!- a szidás közben végigjártatta a tekintetét a ruhát nyújtó, leesett állú Sophein, rajtam, Linán és a háta mögött álló Melindán, Melanin és Ellen. Először csak enyhe érdeklődést mutatott az arca, majd elég gyors egymásutánban meglepetést, értetlenséget, majd valamiféle gúnyos-elmélázó megértést.

-Egy perc múlva mindenki a tornateremben legyen átöltözve!- mondta, mire a többiek besiettek. Már megfordult, mikor sikerült odajutnom hozzá.

-Tanárnő!- erre visszafordult.- Bocsánat!

-Igen? Tudod én is voltam fiatal és megértem az ilyen..

-Nem, nem- vágtam közbe, mert hirtelen rájöttem, hogy azt hiszi Linára akarok 'árulkodni'.- Csak tudom, hogy a felmentésem mára már nem érvényes, de azt szeretném kérni a tanárnőtől, hogy... hát ma se kelljen tornáznom- felvonta a szemöldökét, mire folytattam.- Um... szóval, izomlázam van és mindenem nagyon fáj és csak gondoltam, hátha- na ja, elég zavarban voltam.

-És az izomlázad okát megtudakolhatom?

-Tegnap sétáltam a Lessi-tó partján, de véletlenül beleestem és a magas faltól egész a mólókig úsztam...- nem igazán tűnt meggyőzöttnek. Most mondjam el az egészet?

-Bocsánat! Én tudom mi történt!- hát úgy látszik, elmondja valaki más a történteket. Méghozzá Dorothy volt az, aki megállt mögöttünk.

-Igen?- kérdezte a tanárnő.

-Igen!- visszhangozta. Elég határozottnak tűnt.- Vioet szerény,- ezt jó tudni- de az az igazság, hogy Sophie volt az, aki sétált és beleesett, Violet meg beugrott érte és elúszott vele a túlpartra. Szóval én megértem, ha izomláza van.

A tanárnő felvont szemöldökkel hallgatta végig, majd rám nézett és sóhajtott egyet.

-Ma! De csak és kizárólag most engedem meg!- ezzel elcsörtetett. Kérdőn Dorothyra néztem.

-Te hol voltál?

-Hát... Egyeztetni akartam vele a kosáredzésekkel kapcsolatban, aztán meg együtt jöttünk ide. És kíváncsi voltam, mit mondasz neki. Meg aztán nem tudtad valami jól meggyőzni...- vont vállat.

-Értem. Hát oké, köszi.

-Am lenne két kérdésem. az első: Tényleg annyira fáj?

-Nos, a reggeli késésem oka az volt, hogy percekbe telt pl. a lépcsőkön feljutni, meg hát az is, hogy kikeljek az ágyból. És nem azért, mert nem akartam...

-Juj! Hát az gáz! A második kérdésem meg a képeddel kapcsolatos. Ki alkotta?

-Tudod, hogy ez kétértelmű?- kérdeztem vissza, kitérve a válasz elől.

-Nah! Amúgy tényleg, de én az arcodra értettem. Szóval?

-Szerintem azért te is rájöhetsz... De inkább menned kéne átöltözni.

-Cöh!- Dorothy egy morcos pillantást vetett rám, majd otthagyott. Pár másodperc múlva Lina, Melinda, Melani és Elle jött ki, bár Elle felmentést kaphatott, mert nem volt tornacuccban. Nem is értem, Lina hogy nem bulizott ki magának kb. egy hétre még igazolást? Peckesen elvonult mellettem, hogy utána egy kicsit kiálló csempében hasra essen. Nekem pedig iszonyú erőfeszítésbe került, hogy ne kezdjek el hangosan röhögni. De a vigyorgásomat nem tudtam elrejteni, amivel kiérdemeltem a barátnőitől pár gyilkos pillantást, de fel se véve fordultam meg és sétáltam be az öltözőbe. Innen épp Sophie és Dorothy indult ki.

-A cuccokat a táskádra tettem- mondta Sophie, mire bólintottam. Még egy hosszú pillanatig néztünk egymás szemébe Dorothyval, majd én bementem, ők meg ki. Ahhoz képest, hogy fájt mindenem és az arcomat karmolás szelte át, boldog voltam. Na ja! Az öltözőben álltam és vigyorogtam. Tuti idiótának hitt volna bárki, aki így meglát. De hát ez van! Végül abbahagytam az ácsorgást és eltettem a Sophietól visszakapott ruháimat. Majd szép lassan kicammogtam és át a nyelvi előadó elé. Itt leültem egy padra és egész addig bámultam ki a fejemből, míg nem csengettek és be nem mehettem a terembe. Mindenki beszállingózott és elfoglalta a helyét, ami nekem hátul, Dorothy és Sophie mellett volt. A tanárnő nagyon energikusan jött be és rögtön a tananyagra tért, mondván: "Eddig is túl sok időt pazaroltunk és lemaradtunk a tantervtől!" Nem mintha nem ő lett volna az, aki eddig megengedte a filmnézést. De mindegy! Szóval keményen haladtunk, úgyhogy eléggé kellett figyelnem. Ezután átballagtunk matekra. A tanárnő hangosan csapta be maga mögött az ajtót és ő is azonnal belekezdett az anyagba. Nem érdekelte a lemaradó Melani, a jelentkező Lina, se a dohogó Dorothy. Egész órán folyamatosan diktált, majd kicsengőkor minden további nélkül kiviharzott a teremből. Úgyhogy mehettem haza. Beletelt jó időbe, mire a házunkban fáradtan ledőlhettem a konyhában egy székre. Utána összeütöttem valami kaját és felkullogtam a szobámba. Ebédeltem és közben bepakoltam holnapra. Tesicucc (WÁH!!), matek, amiből elég sokat kell tanuljak, nyelvtan, informatika, rajz. Szóval nekiálltam matekozni. Mire este befejeztem, megjött Cathy, így lementem nagy nehezen, hogy köszönjek neki. Beléptem a konyhába, kihúztam egy széket, lehuppantam rá és csak ekkor szólaltam meg.

-Szia Cathy!

-Szia Letti! Hoztam pizzát! Egy perc és ehetünk is- mondta, miközben háttal állva nekem rakta tányérra a szeleteket. Aztán megfordult, letette elénk a kaját és ő is leült. Majd meglátta az arcomat. Szerencsére ő már azért hozzá volt szokva a sérüléseimhez, így csak meglepődött és kérdőn vonta fel a szemöldökét. Rövidítve elmondtam a nap eseményeit. Az izomlázamat sajnálta, a Linás résznél elég dühös képet vágott, de a Dorothys és Sophies-nál mosolygott. Utána beszámoltam a matektanár terrorjáról és őt is kikérdeztem a napjáról.

Azt hiszem, összességében jó napom volt. Linát lerendeztem, Dorothyval fenntartjuk a kicsit még ingatag békét, a tesitanárnő egy picit felolvasztotta jeges szívét, és a matektanárnő... hát ő nem. Mondjuk a nap negatívuma, hogy még mindig fáj mindenem. De talán kicsit már jobb. Egy jó forró fürdőben áztatni magam néha nagyon is eredményes. Szóval a mait jó napként könyvelem el. Jó éjt!

Jó nap: :)

(Bár azért sajnálom, 

hogy nem húztam be Linának, 

de hát a remény hal meg utoljára!):)

Szeptember 9.(szerda)

Még hogy szép, nyugodt alvás! Ha! Mit is képzeltem?! Reggel Cathy rázására és nyugtatgató hangjára ébredtem.

-Letti! Letti! Nincs semmi baj! Kelj fel!

Felpattantak a szemeim és felültem. Az első, ami beúszott a látómezőmbe Cathy sápadt és eléggé ijedt arca volt.

-M..Mi történt?- kérdeztem rekedten.

-Arra ébredtem, hogy sikítasz, ezért gyorsan felrohantam. De még percekig nem tudtalak felkelteni. Csak dobáltad magad és sikítottál. Jól érzed magad?

-Hát, a fejem fáj egy kicsit, de semmi komoly!- próbáltam megnyugtatni, pedig az igazság, hogy a fejem úgy hasogatott, mintha vihar dúlna benne.

-Rendben! Akkor mennyünk le a konyhába és keresek valami gyógyszert.

Beleegyezésem jeléül bólintottam, így lassan leballagtunk. Cathy fejfájás csillapítót keresett, én meg nekiültem a müzlimnek.

-Tessék!- adott a kezembe egy pirulát és egy pohár tejet.

-Köszönöm.

Nyugis reggeli után már eléggé sietnem kellett, hogy ne késsek el. Így a lila pólómat se’perc alatt kaptam fel a farmerommal együtt és a táskámmal a vállamon rohantam be a konyhába egy almáért. Edzőcipőt húztam és Cathytől elköszönve léptem ki a beborult ég alá. Eső nem esett, de így is folyt rólam a víz, mire beértem a suliba. A teremben azonnal a padomhoz mentem. Utánam fél perccel a tanárnő is belépett.

-Na lássuk, megtanultátok-e az anyagot!- mondta, mire mindenki félve csúszott lejjebb a padjában.

-Na akkor egy szép feleletet hallgassunk meg Sophietól! Öné a pálya, Mondeen kisasszony!- intett a tábla felé a tanárnő, miközben ő meg hátrament.

-Sz’al...- kezdett bele Sophie.- Az előző órán a .... hmm...hmm.hmm

-A logaritmikus egyenletekről tanultunk!- segített be a tanárnő, a harmadik ’hmm-getés’ után, elég mérgesen.

-Áh! Hát persze!- csapott Sophie a homlokára, miközben töretlenül hintázott a sarkán előre-hátra.

-Sz’al...am..a logaritmikus egyenletekről azt kell tudni, hogy... - a befejezetlen mondat kihozta a tanárnőt a béketűrésből, így előrecsörtetett és vészesen közel állt meg Sophiehoz, aki két lépést hátrált is.

-Mit jelentsen ez Mondeen?- kérdezte a paprikás hangulatú pedagógus a lehajtott fejű diákjától.

-Ez egyes!- dohogott tovább és a helyére küldte a levert Sophiet. - A következő: Jorn! A táblához!

A vörös hajú fiú kikecmergett a padjából és zavartan belekezdett a felelésbe. Négyest kapott. A szünet elég rossz hangulatban telt. Például én csak a füzetembe rajzolgattam és megettem a magammal hozott almát. A második matekon végig diktált a tanárnő, majd pont csengetéskor viharzott ki a teremből. A következő angol óra sokkal jobb volt, mert a hiányzókra való tekintettel újra filmet néztünk. Nem akartam bemenni az öltözőbe Dorothyhoz és Sophiehoz, ezért az ajtó előtt vártam a tesi tanárnőt, aki nemsokára be is futott. Még mindig felmentett voltam, így csak két diákot kínozhatott a súlyzóival. Szegény Sophie pedig a második egyesét is megkapta a mai nap folyamán, mert a tanárnő az órai munkáját minősíthetetlennek találta. A következő törin belekezdtünk az anyagba, de szerencsére még a gyilkos tempót mellőzve. A szünet után az ofő vidáman csörtetett be, de azonnal leamortizálódott, mikor kiderült, hogy rajtam kívül senki nem hozott semmit a teremdekorációhoz. Plusz nem is tűntek túl segítőkésznek a többiek, így az ofő inkább pár dolgot mondott, amit fontosnak vélt és a jövő hétre halasztotta a díszítést. Kicsengő előtt engedett el minket, így mehettem haza. A pólómon virító szitakötőn kívül semmi társaságom nem volt, így jobb híjján az égen lustán sodródó felhőket bámultam, amik még mindig az eső ígéretét hordozták. Hazaérve palacsintát sütöttem, majd a szobámban hozzáláttam az elpusztításához. Még van pár darab, de inkább leültem írni. Na és most unatkozok.

Juhíí!!!  Mire nem jó egy tóparti ház, az unalom, a kutyák és a macskák ősi ellenségeskedése és egy csúszós cipő?! Na jó! 11 óra és én majd’ kicsattanok az energiától! De kezdjük az elején!

Nagy unalmam közepette odaültem az egyik ablakhoz, hogy az azon való kibámulással üssem el az időt. (Mert még korán volt a tanuláshoz.) Mikor már épp fel akartam hagyni ezzel a nagyon értelmes időtöltéssel, megláttam egy sétáló alakot. Fekete rövid haja az arcába lógott és valamit tartott az ölében. A nyitott ablakomon keresztül ekkor egy mély, öblös ugatás ütötte meg a fülem. Pár másodperc alatt tűnt fel a hang forrása, egy hatalmas golden retriever a színen. Ekkor több dolog történt egyszerre. Az alak öléből egy macska ugrott le és iramodott el a tó irányába. A kutya utána vetette magát, és a macska gazdája meg pár másodperc reakcióidővel a kutya után. És mikor a gazdi felvetette a fejét egy pillanatra, Sophiera ismertem benne. Nem tudom miért, milyen felindulásból, de lerohantam a lépcsőn és ki az ajtón, majd a tó irányából érkező hangokat követve a következő jelenet tárult a szemem elé: A macska elszáguld a tó meredek széle mentén, a kutya pár méter hátránnyal utána, majd kétszer annyi lemaradással Sophie. A tónak az a partja több méter magas fal. Sophie futás közben elcsúszott, elvesztette az egyensúlyát, majd sikítva a vízbe zuhant. Gyorsan odasiettem és lenéztem. A víz elnyelte a lányt, de pár másodperc múlva újra a felszínre bukkant, de csak nagy nehezen és már újra merült is le. Ajaj! Nagyon úgy láttam, hogy nem tud úszni, így egy morgás kíséretében pár méterrel odébb beugrottam hozzá. Mivel a fal magas, ezért magam felhúzni nem tudtam volna, csak valami kötéllel, és így mérlegelve a lehetőségeket, inkább az ugrás mellett döntöttem. Pár rugással a felszínre löktem magam, majd még párral oda, ahol Sophie tűnt el a víz alatt. Itt lemerültem, majd a szememet kinyitva kezdtem kutakodni. Egy karba ütköztem, úgyhogy ezt ragadtam meg és próbáltam felfele vonszolni. Mikor levegőhöz jutottam, az eszméletlen osztálytársamat is felrángattam magam mellé. Nem ébredt fel. A karja alatt benyúlva fogtam meg és így kezdtem úszni a szemben lévő part felé, ahol a mólók voltak. Az elején még egész jól haladtam, a közepénél már éreztem a fáradtságot a testemben, a végén meg alig vonszoltam magam. Nagy nehezen elértem a mólókat. Felmentem a lépcsőkön félig vonszolva, félig emelve a terhemet. A tetején lefektettem Sophiet és jobb híján elkezdtem csapkodni a hátát, hogy kiöklendezze a vizet, és pofozgattam az arcát, hogy felébredjen. Olyan két perc után végre kinyitotta a szemét és felköhögte a tüdejében maradt vizet. Majd mikor rám nézett, tudtam, mikor ismert meg.

-Oké! Nyugi! Szóval megmaradsz?- kérdeztem, hogy megtörjem a ránk ereszkedő csöndet.

-Ah! Ja. Ö..te?- habogta összezavarodva.

-Ja, én. Figy’ meg fogunk fázni, úgyhogy, ha jól vagy, akkor be kéne mennünk a házba.

-Milyen házba?

-A..- ám a válaszra nem volt lehetőségem, mert egy éles hang félbeszakított.

-So! So!- kiabálta egy ismerős hang.

-Ez Dorothy!- csillant fel Sophie szeme, de ha nem mondja, akkor is azonnal megismerem. És az említett meg is talált minket.

-So! Végre! Te..? Mi...?- hát ja! Először a csuromvizes barátnőjére, majd rám esett a pillantása, és tökéletes értetlenség ült ki az arcára. - Mi a fene folyik itt?

-Hát.. –kezdett bele Sophie – izé... rossz kedvem volt, így sétálni indultam Escalussal, de jött egy kutya és Escalus leugrott az ölemből és eliramodott, a kutya utána, én meg a kutya után futottam. De valahol megcsúsztam és beestem a tóba... – itt zavartan rám nézett.

-Szólalj már meg!- rivallt rám a paprikás hangulatú Dorothy pár másodperc után.

-Ha ilyen szépen kéred... – mondtam unottan. –Láttam, hogy beesik, így beugrottam érte-foglaltam össze a történteket röviden.

-Hogy hogy láttad?

-Tudod! Ezzel a két golyóval, itt a képemen- mutattam a szememre. – Úgy hívják: szem.

-Argg...Azt kérdeztem, hol láttad?

- Hát ott!- böktem a tó szemközti oldalára.

-Ahh..!- dühöngött Dorothy már vörös fejjel. – De te hol voltál?

-A szobámban- vontam vállat.

-És a kristálygömbödben láttad, gondolom!

-Nem, az ablakomon- válaszoltam unottan.

-De... – hát, ezt a kérdését azonban már nem tudta befejezni, mert egy dörrenés és villámlás kíséretében a nyakunkba szakadt az ég.

-Remek... – morogtam, majd feltápászkodtam és mellettem Sophie is ezt tette.

-Na jó!- fordultam Dorothyhoz. – Mivel nincs egy normális mondatod hozzám, ezért elegem van a veled való diskurálásból. Ám veled ellentétben, engem érdekel, hogy a barátnőd és én már száz’, hogy megfázunk, úgyhogy, ha nincs ellenedre, valami melegebb helyet keresnék. És ha- itt Sophiehoz fordultam- te is szeretnél fedezékbe menni, akkor gyere velem!

Dorothy zavartan nézett rám, majd a reszkető barátnőjére.

-Rendben!- szólalt meg Sophie. – Do! Gyere te is, kérlek!

Dorothy szemlátomást belátta, hogy valamit mindenképp lépni kell, ezért nehezen, de bólintott.

-Erre!- mutattam az irányt a házunkhoz.

-Te itt laksz?- kérdezte Sophie, mikor a hídon haladtunk át.

-Igen –válaszoltam hátra se fordulva. Kinyitottam az ajtót és előreengedtem a hidegtől és a dühtől remegő osztálytársamat is. Sophiehoz fordultam.

-Kéne nekünk száraz ruha, úgyhogy szerintem keressünk valamit a szobámban- indultam a lépcső felé. Hallottam, hogy jön utánam és egy kis hezitálás után Dorothy is követett minket. Beléptem a szobámba és megcéloztam az egyik szekrényem. A két barátnő az ajtóban állt.

-Wáó!

-Hm?- fordultam hátra.

-Eszméletlen a szobád!- áradozott Sophie. Ámulattól tágra nyílt szemmel és tátott szájjal nézelődött. Mikor visszafordultam a szekrényemhez, egy sikkantást hallottam. Odakaptam a hang irányába a fejem. Dorothy állt az ajtóval szemben lévő falnál és valamire bámult.

-Ez...Ezt te csináltad?- mutatott dadogva a festményeimre. Hát ja! Legelöl a róla és Sophieról készült képem volt, mikor a teremben vannak.

-Am..Ja.. – vontam vállat és újra a ruhakeresésnek szenteltem a figyelmem.

-Megnézhetjük a többit?- kérdezték.

-Ha akarjátok...

Nagy nehezen találtam egy kék fehér csíkos pólót Sophienak és egy pirosat magamnak. Plusz egy-egy melegítőnadrágot. Odaadtam Sophienak azt, amit neki szántam és én is felvettem az enyémet.

-Köszönöm. Hogy áll?- fordult körbe.

-Jól!- vágtuk rá egyszerre Dorothyval.

-Te..hmm Violet!

-Igen?- néztem a lányokra.

-Mikor tanultál meg és kitől így festeni?- bökött Dorothy az alkotásaimra.

-Hát... igazából magamtól. Sokat gyakorlok.

-Escalus!- kiáltott fel Sophie. Kérdőn ránéztünk. Az ablakban ülő fekete macska képére bámult.

-Hát, a macskád megmentett egy egértől!- nevettem fel.

-Letti! Megjöttem!- hallatszott fel egy kiáltás.

-Ez Cathy- mondtam a lányoknak.

-Ő ki?- kérdeztek vissza.

-Hát, a gyámanyám/nevelőanyám.

-Hogy hogy?- zavartan néztek egymásra, én meg egy sóhajtás után válaszoltam nekik.

-Anya és apa meghaltak, és előtte rábíztak.

-Ó! Sajnáljuk és részvétünk!

-Á, semmi gáz! Bemutassalak titeket neki?

-Hmm..Ühm!- egyeztek bele. Így lesiettünk a lépcsőn. A konyhából szűrődtek ki zajok, így oda léptem be.

-Szia Cathy! Ők itt Sophie és Dorothy- szólítottam meg és böktem a belépő zavart lányokra.

-Jó napot!- köszöntek.

-Hmm..sziasztok!- Cathy kíváncsian nézett rám, de én csak intettem, hogy majd elmondom.

-A szobámban leszünk, jó?

-Persze. – bólogatott vadul. Feltereltem az osztálytársaimat. Sophienak megakadt a szeme a palacsintán, és kérdőn fordult felém, mire intettem, hogy egye nyugodtan. Dorothy felém fordult.

-De...én ezt nem értem! Láttad, hogy So beleesik a vízbe és csak úgy utánaugrottál?

-Nem úgy tűnt, mint aki magától is ki tud kecmeregni. – válaszoltam türelmesen.

-Hát.. izé.. köszönöm. – mondta zavartan, amire felszaladt a szemöldököm. – Tudod, eléggé... hát Linásnak néztél ki, mikor először láttunk, és mikor ő be is cserkészett úgy gondoltuk, hogy akkor te is biztos olyan vagy, mint ők. És tény, hogy ki nem állhatjuk őket! Sz’al az elmúltakban tanúsított viselkedésemért... szóval ezt.. – láttam, hogy nagyon nehéz befejeznie a mondatát, így közbevágtam.

-Semmi baj! Felejtsük el!

-Tányleg?- kérdőn nézett rám, mire bólintottam.

-Persze! Szent a béke?- nyújtottam kezet.

-Szent a béke!- csapott bele és kezet ráztunk. Sophie csendben figyelte a jelenetet, de most felpattant és vele is kezet fogtam.

-Én is nagyon ...köszönöm!- dünnyögte zavartan. – És egyébként... huh..Lináék...?

-Tudjátok,- álltam meg az egyik festményem előtt, ami egy viharban sétáló lányt ábrázolt- aki képes este az úgynevezett barátnőjét egyedül engedni haza valahonnan, ahova ő rángatta el, az nem igazán mondhatja magát barátnak. És utána képes a nyakára küldeni az inasát, hogy megszerezze a házit... ez a pofátlanság magasiskolája! Egyébként, Dorothy! Mit csináltál itt?- váltottam témát és mutattam ki az ablakon.

-Futottam és megláttam Escalust elszáguldani mellettem, és a szőrében volt egy csat, amit So csak akkor rak bele, ha sétálni viszi. Így gondoltam, hogy ő is erre lehet valahol. És megijedtem, hogy hol, mert nem szokta elengedni a macskáját, ha egyszer sétálni akart vele. És So nagyon rossz passzban volt a suli miatt, így gondoltam, jobb ha mielőbb megtalálom. – mondta Dorothy egyre zavartabban.

-Köszi!- ugrott Sophie a barátnője nyakába. Majd mikor földet ért, hozzám fordult.

-Tudod, én általában jó vagyok matekból, de most lusta voltam tanulni, ezért nem tudtam semmit. Mondjuk tesiből mindig pocsék voltam!- kuncogott már kicsit vidámabban.

-Uh!- kiáltott fel Dorothy, mire mindketten ránéztünk. – Már 9 óra! So, haza kéne mennünk!

-Óh, tényleg! Bocsi Violet, hogy ennyit zavartunk...

-Dehogy is!- vágtam közbe. –Egyáltalán nem zavartatok! Igazából nagyon örülök, hogy... hát így alakultak a dolgok.

-Mi is!- bólogattak. – De azért késő van, úgyhogy itt az ideje, hogy hazamennyünk. Köszönünk mindent!

-És nagyon finom volt a palacsinta- tette hozzá Sophie. Lementünk a lépcsőn és elköszöntek Cathytől, majd az ajtóban még megálltak egy percre.

-Köszi a ruhákat, holnap visszaadom!

-Semmiség!

-Szia!

-Sziasztok!

Elállt az eső, így a híd kanyaráig tudtam őket követni a szememmel. Majd a konyhában elregéltem Cathynek a történteket. Utána jó forró vízzel lezuhanyoztam és gyorsan nekiálltam tanulni. Hamar kész lettem, mert csak irodalomból kellett egy kicsit, pár szót franciára és matekot. Ekkor leültem írni és most nagyon boldog vagyok! Na de azért aludnom kéne, úgyhogy: Jó éjt!

Juhé: :D!!!

Na ez a barátnőmnek! Remélem látod!

Diablo

Neked, te bolond barátnőm!

szeptember 8.(kedd)

A tegnapi dühöm mára lecsillapodott. Most csak csalódott voltam és szomorú. Ehhez képest az idő nagyon jó volt. Gyönyörű napsütés, lágyan cirógató szellő. Így lassabban sétáltam a farmeromban és a kedvenc piros-fekete kockás ingemben. Persze az agyam tudta, hogy igazából nem a jó időt akarom csak kihasználni, hanem az iskolába nem nagyon akaródzott bemennem. Mikor végül is beértem, nem igazán foglalkozott velem senki. Lináékon kívül csak Dorothyval beszéltem eddig, de ő-szerencsémre vagy nem-levegőnek nézett. Lináék meg ugye hiányoztak és még úgy látszik senki sem "gyógyult meg". Bioszon az ofő eléggé kifogásolta annak a lehetőségét, hogy Lan, Mark, Daniel, Rock, Lina, Melinda, Melani és Elle egyszerre betegszik le. Ezért szerintem jó alaposan meg fogja nézni az igazolásokat. Kémián jegyzeteltem, de nem igazán tudtam, miről van szó. Tesin ugye fel voltam még mindig mentve, így olvastam. Ezután a matek tanárnő-vagy a hiányzókkal tervezte kitolni, de én inkább magamon éreztem-annyit diktált, hogy óra végére majd' leszakadt a kezem. Majd töri jött. A tanárnő idősebb, rövid szőkés-barnás tupírozott hajú volt és olyan elgondolkodó tekintetű. Szerencsére anyagba nem kezdtünk, csak a tanév menetét mondta el. Ezután énekre egy szintén idősebb, csak férfi jött be. Műveket hallgattunk és közben hadonászott a kezével, így majdnem leverte a tanári asztalon felstócozott CD-ket. Ja és elfelejtettem valamit (bár nem tudom, hogy sikerült). Töri előtt elbambultam, majd véletlenül összetalálkozott a tekintetem a Dorothyéval, aki egy igazán gyilkos pillantással jutalmazott meg. Gyorsan elkaptam a fejem, és inkább a füzetembe rajzolgattam.

Ének után hazamentem. Nem sokkal utána jött Lina inasa és hozta a tegnapi füzeteimet, én meg odaadtam neki a bioszt meg a kémiát. A matekból tanulnom kellett, így azt nem adhattam. Miután megköszönte, elment. Felmentem a szobámba egy Nutellás üveggel és bepakoltam holnapra. Megtanultam a matekot, aztán betettem pár képet a teremdekorációhoz. Ezután körbenéztem az elég rendetlen szobámban és takarításra szántam el magam. Használt zsepik a szemetesbe, szennyes ruhák le a fürdőbe a szennyestartóba, füzetek szépen elrendezve, ruhák összehajtogatva, ecsetek, festékek a helyükön. És jöhettek a festményeim. Párat felraktam a falra, néhányat csak nekitámasztottam, a többit meg egymás mögé rakva tettem le az ajtóval szemben. Elöl épp a tegnapi képem volt Dorothy-ról és Sophie-ról. A rendetlenségből egy tükör is előkerült. Belenézve eszembe jutott valami, ami eddig nem. Pedig nekem igen fontos. Ez pedig a nyakláncom. Egy láncon középen egy szívmedál és fölötte 3 gyöngy. Cathy azt mesélte, hogy azon a napon kaptam az édesanyámtól, mikor meghalt apuval együtt. Azóta rajtam van és soha nem vettem le. Régebben néha le akartam, de szinte fizikai fájdalmat okozott, így azóta folyamatosan hordom. És ami nagyon különlegessé teszi, hogy a hangulatom szerint változik a színe. Már egy ideje szinte észre sem veszem, annyira megszoktam. Mivel a hangulatom szerint szoktam öltözködni is, így mindig passzol a nyaklánc a ruhámmal. Olyan is van, mikor elmosódott mintákat tudok kivenni benne. Mostanában elfelejtkeztem róla, pedig régebben nagyon sokszor próbáltam a jeleket, a hangulatom színeit, a változásokat megfejteni. Eddig körül-belül addig jutottam, hogy a zöld nyugalmas állapot, se nem vidám, se nem szomorú. A citromsárga meg a kitörő jókedvé. Hát nem túl sok, de most, hogy újra eszembe jutott, ismét figyelni fogom.

A tükröt a képek mellé raktam, és körbenéztem a szobámban. Szép rend lett, bár nem tökéletes, de én azt úgy sem szeretem.

Mivel még nem volt nagyon késő, ezért elmentem sétálni. Még mindig elég jó volt az idő. Lesétáltam a tóhoz, körülötte lófráltam egy kicsit, majd a háta mögötti erdőbe indultam. A nap lenyugvó sugarai átszűrődtek az őszi fák már megfogyatkozott lombkoronáin. Hirtelen ötlettől vezérelve hanyatt vágtam magam és a lassan sötétedő eget néztem a fejem fölött, a fák ágain keresztül. Végre újra azt csináltam, amit szeretek. A természetben voltam és az eget bámultam, miközben a lehullott levelek kipárnázták alattam a talajt. Mikor a nap utolsó kósza sugarai is eltűntek, a sötétség vette át a hatalmat, az éjszaka állataival együtt. Hallottam, ahogy egy közeli fáról felszáll egy bagoly, ahogy egy patak nem messze töretlenül folydogál a medrében, ahogy egy megszomjazó őzike az avaron a partjához megy és inni kezd, majd megkeresve társait bizonyosan álomba merül. Tudtam, hogy indulnom kéne haza, de egyszerűen nem akartam. Mikor nagy nehezen feltápászkodtam, szinte fájt otthagynom az állatokat, az erdőt, a tavat, majd bemennem a házba, ahol a mesterséges világítás majd' kivájta a szemem. Beköszöntem az időközben megérkező Cathynek, és a szobámba összeszedtem a pizsamámat, és fürödni mentem. Miközben a forró víz  végigömlött a testemen, úgy éreztem, nem is vagyok ott. Még mindig az erdőben feküdtem és nem a zuhany ontotta meleget éreztem, hanem az avar puhaságát, nem a víz zubogó hangját hallottam, hanem az erdő szuszogását, nem a zuhanyrózsa volt felettem, hanem a gyönyörű szabad égbolt és hirtelen már nem Violet Ark voltam, egyesültem a természettel. És láttam magam előtt, ahogy egy nagymacska lopakodik a fák között. Kecses teste, hatalmas mancsai hangtalanul suhantak a levegőben. S a tökéletes pillanatban, mikor a holdfényre kilép és rájöhettem volna, milyen lény volt, egy szempillantás alatt áthasította a levegőt és rávetette magát egy fiatal őzgidára. És ebben a másodpercben, mintha messze a távolból egy élettől búcsúzó, már földöntúli sikítást hallottam volna. Erre hirtelen magamhoz tértem. Eltűnt az avar, az erdő, az állatok, a hangok és az égbolt. Maradtam én, a zuhanyrózsa és a gondolataim. Gyorsan megmosakodtam, felöltöztem és feljöttem a szobámba.

Még így, írás közben is, ahogy visszaemlékszem arra a szörnyű sikításra, olyan valódi, igazi. És megrémít. A halál ijesztő és ha rá gondolunk, mintha egy ijesztő fekete lyuk széleit vizsgálnánk, és bár nagyon taszító kisugárzású, mégis meg akarod tudni, mi van a másik oldalon. De ha már megtudtad, nem tudsz visszajönni.

Most azt hiszem, inkább lefekszem. Hátha ott csak a békés erdő képét fogom látni, nem egy őzikét marcangoló vadállat képe fog kísérteni.

Jó éjt!

szeptember 7.(hétfő)

Rémes nap! Nem is lehet máshogy jellemezni, csak talán: irtózatos, szörnyű. Tegnap előre örültem, hogy mivel az első óra lyukas lesz ma, ezért kicsit tovább alhatok. Ah! Na persze!

Egyébként jobb lett volna ma fel sem kelni. A napom úgy indult, hogy egy sikításra pattant ki a szemem és azonnal lerohantam. Cathy a konyhában állt egy széken, kezében egy seprűvel és ijedten-idegesen bámult a hűtő felé.

-Mi történt?-kérdeztem félve. Kissé nem értettem mitől sikított akkorát. Mielőtt azonban válaszolt volna, a hűtő alól egy pici valami sprintelt át a konyhán és ki az ajtón. Egér! Gyorsan kerítettem én is egy seprűt és a fotelek alatt kezdtem piszkálni vele a nappaliban. Egyik alól a másik alá szaladgált és egyszerűen nem bírtuk megfogni. Ekkor pedig újra a konyha felé vette az irányt. Amikor pedig utána szaladtam, meg kellett torpannom az ajtóban, mert egy kecses test suhant el előttem. A fekete macska a nyitott ablakon át ugrott be  és vetette rá magát az egérre. Mikor végzett az elfogyasztásával, egyet nyávogva távozott az ablakon át, ami még mindig nyitva állt. Megmentett minket az egértől! Azonban engem a késéstől nem védett meg semmi. Két perc alatt felöltöztem, fogmosás és a táskámat felkapva rohantam a suliba. Mikor beértem, már kb. 10 perce ment a tesióra. Átöltöznöm nem kellett, mivel igazolásom volt, de így is jól megizzasztott a tanárnő a pillantásával. Miután a rohanás után normálisan tudtam levegőt venni, körbenéztem a tornateremben. A fiúk nem voltak bent, szerintem kint fociztak. Lányok meg, ööö, csak Sophie és Dorothy futkározott körbe körbe. Csengettek, ezért kisétáltam. Miközben a folyosón át a terembe mentem az orromat fújtam. Na ja! Nem voltam azért teljesen 100%-os. Ezután dupla angol előtt a teremben rádöbbentem, hogy nemcsak Melani, Melinda, Lina és Elle hiányzik, hanem Rock, Mark, Lan és Daniel is. Hm... Érdekes. A csütörtöki nyelvi előadóban angolórán a tanárnő ültetett, de nem hiszem, hogy a teremben is érvényes lett volna. Nem is volt az. Kicsit furcsálta a 16 fős osztályunkban a 8 fős hiányzást. Azonban, mivel a fél osztállyal nem akart továbbhaladni, ezért angol filmet néztünk. Utána csöngettek. Furta az oldalam a kiváncsiság, hogy mi van Lináékkal, és egyébként is beszélni akartam velük, úgyhogy odaléptem Sophie-hoz és Dorothy-hoz. A szomszédos padjukon ülve beszélgettek.

-Hm...-kezdtem frappánsan.-Sziasztok!

-He..?-nézett rám Dorothy.-Mi van?

Ez most komoly?! Hogy lehet ilyen bunkó? Legyűrtem magamban a haragom és normálisan folytattam.

-Nem tudtok valamit a hiányzókról?-reménykedtem, hogy valami választ azért kapok. Kaptam is. Pff.

-Na csak nem! Lógnak és nem is szólnak az új kedvenckéjüknek? Ha, ha...-nevetett gúnyosan, majd folytatta.-Egyébként mér' minket kérdezel? Utáljuk azokat a libákat és egyáltalán nem akarunk róluk bármit is tudni. Szó'al sajnálom, de nem tudunk Őkelméjének segíteni-mondta. Ezt most csak nem rám értette?!

-És-folytatta-ha meg azé' jöttél, hogy na most barátkozzunk össze, mert nem akarsz egyedül lenni, felejtsd el! Semmi humorom egy hülye, beképzelt, önimádó, pletykafészek kisasszonyt bálványozni! Szóval kopj le! Menj vissza a magad csillogó-villogó rózsaszín világába!-mondta erélyesen és a vége felé felállt a padjáról és dühösen vágta a szemembe a szemrehányásait. Elképedve ültem le a helyemre. Ez őrült! Teljesen és kétség kívül! És mi az, hogy csillogó-villogó rózsaszín világ?!!! Brrr...Vá! Mi baja velem? Én is dühös voltam. A következő föcin (rövid barna göndörödő hajú 30-as férfi), francián és irodalmon jegyzeteltem, majd hazamentem. Ettem és leültem olvasni a Monte-Cristo grófját. Hm. Engem is fűt a bosszú!

Két óra körül csengettek. Lementem és kinyitottam az ajtót. Lináék inasa volt.

-Örvendek!-kezdte.-Lina ma kimaradt az iskolából és úgy utasított, hogy szerezzem meg neki a mai tananyagot. Az iskolában tudakozódtam maga után. Kérem legyen szíves a tanulni valót átadni nekem.

Na erre én meg csak hebegtem. Azt kérdeztem meg, ami legelőször eszembe jutott.

-Linával mi van?

-Meghűlt pénteken.

-Értem-motyogtam. Tegyük hozzá, hogy én is. Kíváncsi vagyok, mennyire komoly.-Öhm...Komoly?

-Hát...-fordította el a fejét az inas zavartan. Vajon nem merte megmondani, hogy Lina kisasszony nemes egyszerűséggel lóg? Na mindegy.

-Odaadhatom a füzeteimet, de holnap feltétlen kérem őket!-felmentem értük a szobámba, majd visszamenve megkérdeztem.-Mikor jön Lina?

-Nem lehet még előre megmondani-mondta még mindig zavartan.-Köszönöm. Holnap visszakapja!

Ezzel beült a cabrioba és elhajtott. Bementem a házba. Nutellával vonultam fel a szobámba. Morcogtam egy sort és nekiálltam festeni. Lett:

• egy még a buliról: Elle a medence mellett olvas, mi többiek kakasviadalozunk
• egy sötét utcán viharban ballagó lány
• a macska az ablakban
• Dorothy, ahogy kiabál és mellette Sophie a padján ül

Mire megjött Cathy már egészen beesteledett. Vacsit készítettünk, majd ettünk. Nem igazán voltunk beszédes kedvünkben és hamar végeztünk is. Zuhany, fogmosás. Holnapra bepakoltam és tanultam. Késő estig olvastam.

Dorothy: menjen a francba!

Sophie: ő nem szólt semmit, de a hallgatás beleegyezés, úgyhogy őt is utálom

Lina: az inasát küldi a nyakamra, amikor szerintem én lettem a legbetegebb közülünk! Áhh! Elegem van!!!

szeptember 6. (vasárnap)

A tegnapi napot végig ágyban töltöttem és kamilla teát ittam és szerintem egy százas csomag zsepit is elhasználtam. Ma már jobban vagyok, de nagyon unatkozok. Tegnap fáradt voltam, így az, hogy ágyban voltam csak jó volt. De most már jobban vagyok és unatkozom, mert Cathy ragaszkodik hozzá, hogy ágyban legyek. Azonban emlékeztettem rá, hogy be kéne mennem a suliba az ünneplő ruhákat varró varrónőhöz. Ő aztán kitalálta, hogy megkéri a hölgyet, jöjjön ő el hozzánk, tekintettel a betegségemre. Ezért van az, hogy pár perce ment el és addig végig kellett hallgatnom mindahány történetét a megbetegedett rokonairól. Közben meg levette a méreteimet. Na jó! Jön Cathy az ebéddel.

Rájöttem, hogy holnap iskola és be kéne pakolnom és lehet, hogy tanulnom se ártana egy keveset.

Oké, nem volt sok! Azon agyalok, vajon kell-e tesiznem holnap? Arra már rávettem Cathyt, hogy mehessek iskolába, de szerintem a tesi már túlzás lenne, úgyhogy iratok vele egy igazolást.

Egyébként vacsiztam és fürödni és feküdni készülök. Jó éjt!

betegség: :( ezt még megkeserüli Lina