Tigrisver

szeptember 8.(kedd)

A tegnapi dühöm mára lecsillapodott. Most csak csalódott voltam és szomorú. Ehhez képest az idő nagyon jó volt. Gyönyörű napsütés, lágyan cirógató szellő. Így lassabban sétáltam a farmeromban és a kedvenc piros-fekete kockás ingemben. Persze az agyam tudta, hogy igazából nem a jó időt akarom csak kihasználni, hanem az iskolába nem nagyon akaródzott bemennem. Mikor végül is beértem, nem igazán foglalkozott velem senki. Lináékon kívül csak Dorothyval beszéltem eddig, de ő-szerencsémre vagy nem-levegőnek nézett. Lináék meg ugye hiányoztak és még úgy látszik senki sem "gyógyult meg". Bioszon az ofő eléggé kifogásolta annak a lehetőségét, hogy Lan, Mark, Daniel, Rock, Lina, Melinda, Melani és Elle egyszerre betegszik le. Ezért szerintem jó alaposan meg fogja nézni az igazolásokat. Kémián jegyzeteltem, de nem igazán tudtam, miről van szó. Tesin ugye fel voltam még mindig mentve, így olvastam. Ezután a matek tanárnő-vagy a hiányzókkal tervezte kitolni, de én inkább magamon éreztem-annyit diktált, hogy óra végére majd' leszakadt a kezem. Majd töri jött. A tanárnő idősebb, rövid szőkés-barnás tupírozott hajú volt és olyan elgondolkodó tekintetű. Szerencsére anyagba nem kezdtünk, csak a tanév menetét mondta el. Ezután énekre egy szintén idősebb, csak férfi jött be. Műveket hallgattunk és közben hadonászott a kezével, így majdnem leverte a tanári asztalon felstócozott CD-ket. Ja és elfelejtettem valamit (bár nem tudom, hogy sikerült). Töri előtt elbambultam, majd véletlenül összetalálkozott a tekintetem a Dorothyéval, aki egy igazán gyilkos pillantással jutalmazott meg. Gyorsan elkaptam a fejem, és inkább a füzetembe rajzolgattam.

Ének után hazamentem. Nem sokkal utána jött Lina inasa és hozta a tegnapi füzeteimet, én meg odaadtam neki a bioszt meg a kémiát. A matekból tanulnom kellett, így azt nem adhattam. Miután megköszönte, elment. Felmentem a szobámba egy Nutellás üveggel és bepakoltam holnapra. Megtanultam a matekot, aztán betettem pár képet a teremdekorációhoz. Ezután körbenéztem az elég rendetlen szobámban és takarításra szántam el magam. Használt zsepik a szemetesbe, szennyes ruhák le a fürdőbe a szennyestartóba, füzetek szépen elrendezve, ruhák összehajtogatva, ecsetek, festékek a helyükön. És jöhettek a festményeim. Párat felraktam a falra, néhányat csak nekitámasztottam, a többit meg egymás mögé rakva tettem le az ajtóval szemben. Elöl épp a tegnapi képem volt Dorothy-ról és Sophie-ról. A rendetlenségből egy tükör is előkerült. Belenézve eszembe jutott valami, ami eddig nem. Pedig nekem igen fontos. Ez pedig a nyakláncom. Egy láncon középen egy szívmedál és fölötte 3 gyöngy. Cathy azt mesélte, hogy azon a napon kaptam az édesanyámtól, mikor meghalt apuval együtt. Azóta rajtam van és soha nem vettem le. Régebben néha le akartam, de szinte fizikai fájdalmat okozott, így azóta folyamatosan hordom. És ami nagyon különlegessé teszi, hogy a hangulatom szerint változik a színe. Már egy ideje szinte észre sem veszem, annyira megszoktam. Mivel a hangulatom szerint szoktam öltözködni is, így mindig passzol a nyaklánc a ruhámmal. Olyan is van, mikor elmosódott mintákat tudok kivenni benne. Mostanában elfelejtkeztem róla, pedig régebben nagyon sokszor próbáltam a jeleket, a hangulatom színeit, a változásokat megfejteni. Eddig körül-belül addig jutottam, hogy a zöld nyugalmas állapot, se nem vidám, se nem szomorú. A citromsárga meg a kitörő jókedvé. Hát nem túl sok, de most, hogy újra eszembe jutott, ismét figyelni fogom.

A tükröt a képek mellé raktam, és körbenéztem a szobámban. Szép rend lett, bár nem tökéletes, de én azt úgy sem szeretem.

Mivel még nem volt nagyon késő, ezért elmentem sétálni. Még mindig elég jó volt az idő. Lesétáltam a tóhoz, körülötte lófráltam egy kicsit, majd a háta mögötti erdőbe indultam. A nap lenyugvó sugarai átszűrődtek az őszi fák már megfogyatkozott lombkoronáin. Hirtelen ötlettől vezérelve hanyatt vágtam magam és a lassan sötétedő eget néztem a fejem fölött, a fák ágain keresztül. Végre újra azt csináltam, amit szeretek. A természetben voltam és az eget bámultam, miközben a lehullott levelek kipárnázták alattam a talajt. Mikor a nap utolsó kósza sugarai is eltűntek, a sötétség vette át a hatalmat, az éjszaka állataival együtt. Hallottam, ahogy egy közeli fáról felszáll egy bagoly, ahogy egy patak nem messze töretlenül folydogál a medrében, ahogy egy megszomjazó őzike az avaron a partjához megy és inni kezd, majd megkeresve társait bizonyosan álomba merül. Tudtam, hogy indulnom kéne haza, de egyszerűen nem akartam. Mikor nagy nehezen feltápászkodtam, szinte fájt otthagynom az állatokat, az erdőt, a tavat, majd bemennem a házba, ahol a mesterséges világítás majd' kivájta a szemem. Beköszöntem az időközben megérkező Cathynek, és a szobámba összeszedtem a pizsamámat, és fürödni mentem. Miközben a forró víz  végigömlött a testemen, úgy éreztem, nem is vagyok ott. Még mindig az erdőben feküdtem és nem a zuhany ontotta meleget éreztem, hanem az avar puhaságát, nem a víz zubogó hangját hallottam, hanem az erdő szuszogását, nem a zuhanyrózsa volt felettem, hanem a gyönyörű szabad égbolt és hirtelen már nem Violet Ark voltam, egyesültem a természettel. És láttam magam előtt, ahogy egy nagymacska lopakodik a fák között. Kecses teste, hatalmas mancsai hangtalanul suhantak a levegőben. S a tökéletes pillanatban, mikor a holdfényre kilép és rájöhettem volna, milyen lény volt, egy szempillantás alatt áthasította a levegőt és rávetette magát egy fiatal őzgidára. És ebben a másodpercben, mintha messze a távolból egy élettől búcsúzó, már földöntúli sikítást hallottam volna. Erre hirtelen magamhoz tértem. Eltűnt az avar, az erdő, az állatok, a hangok és az égbolt. Maradtam én, a zuhanyrózsa és a gondolataim. Gyorsan megmosakodtam, felöltöztem és feljöttem a szobámba.

Még így, írás közben is, ahogy visszaemlékszem arra a szörnyű sikításra, olyan valódi, igazi. És megrémít. A halál ijesztő és ha rá gondolunk, mintha egy ijesztő fekete lyuk széleit vizsgálnánk, és bár nagyon taszító kisugárzású, mégis meg akarod tudni, mi van a másik oldalon. De ha már megtudtad, nem tudsz visszajönni.

Most azt hiszem, inkább lefekszem. Hátha ott csak a békés erdő képét fogom látni, nem egy őzikét marcangoló vadállat képe fog kísérteni.

Jó éjt!